Régi idők vizein VII.
Ünnepel a Széchenyi fürdő. Éppen 105 évvel ezelőtt 1913. június 16-án csobbanhatott először a közönség a frissen átadott, világszínvonalú létesítmény medencéiben. A fürdőt két forrás táplálta, az első 140, a második 80 évvel ezelőtt bukkant felszínre.
A főváros már a századforduló környékén tervezte két budai és egy pesti fürdő bővítését Budapest nemzetközi elismertségének emelése és a fizetőképes, illetve külföldi vendégek fogadása érdekében. A Rudas és a később Gellért néven ismertté vált, akkor még őszinte csengésű Sáros-fürdőként tisztelt intézmény mellett a városligeti Artézi-fürdő volt az első a fejlesztésre váró gyógyfürdők sorában. A hosszú távú és biztos megtérüléssel kecsegtető vállalkozások költségeit egyszerre előteremteni azonban komoly próbatételt jelentett Budapest számára, így csak apránként haladtak.
Hévíz a Hősök terén
Az első pesti hévforrás, a mai Hősök tere helyén feltörő feljebb említett 74 fokos városligeti Artézi-kút volt, amelyért Zsigmondy Vilmos és csapata tíz és fél évig küzdött 1868 és 1878 között. Zsigmondy bányamérnök kijelentése arról, hogy nem csak Budán lehet meleg víz a föld alatt, 1866-ban a Magyar Földtani Társaság decemberi ülésén még általános derültséget okozott, az idő és a kútfúrásba fektetett kíméletlen erőfeszítés azonban őt igazolta. 140 éve, május közepén adták át a forrást a közönségnek a kút fölötti ivócsarnokba vezetve a feltörő gyógyvizet. Nos, a csarnok megnevezés valójában erősen megtévesztő, hisz az ember tágas terekről, márványoszlopokról képzeleg a hallatán. Az igazság azonban az, hogy ez az első építmény még igen kezdetleges volt. A konkrétan inkább fabódénak nevezhető házikó évekig trónolt az Andrássy út végén, mire 1884-ben úgy döntöttek, hogy kinézete méltatlan a városhoz, ezért elbontják. Helyére díszkutat építettek, Ybl Miklós tervei alapján. Ezt a Gloriettnek nevezett díszkutat csupán öt évig csodálhatta a közönség, mert a Millenniumi építkezések útjában állt. Áttelepítették Budára, a Széchenyi-hegyre, ahol ma is megtekinthető.
Az artézi hőforrás kihasználására a főváros kezdettől törekedett. Létre is jött egy fürdő az 1880-as évek elején, melyet pénzforrások függvényében igyekeztek bővíteni, de a létesítmény sokáig nem volt több helyi érdekű fürdőnél. A város vezetése látta az üzletet a remek helyen lévő, könnyen megközelíthető, bővizű gyógyforrásban, ezért első nagyszabású fürdőépítési programjában a városligeti Artézi-fürdő lehetőségeinek kiaknázása előkelő helyen szerepelt.
A mindannyiunk által ismert pompás épületet 105 éve, 1913. június 16-án adták át, nevét is ekkor változtatták meg egyszerű Artézi-fürdőről Széchenyi fürdőre. Sajnos, ezt a jeles napot az eredetileg felkért tervező Cziegler Győző már nem érhette meg, hiszen még 1905-ben meghalt. Megérte azonban azt, hogy terveit elfogadják és megbízta maga helyett kollégáját, a Műegyetemen tanító Dvorzsák Ede építészt, hogy vigye végig, amit eltervezett. Dvorzsák pedig tartotta magát az ígérethez, melyet Czieglernek tett. A helyszín kiválasztása után 1909 májusában kezdődött meg az építkezés, melyet Schmitterer Jenő vezetett.
A munkálatok végéhez közeledve a Független Budapest című lap 1912. december 30-án megjelent számában Dr. Márkus Jenő tanácsnok Budapestre áramló külföldiek tömegeit vizionálva így írt a leendő világszínvonalú fürdőről: „Egy hírneves orvostanár mondotta egyszer, hogy az egészséges ember halomra gyűjti a kincseket még a legelemibb szükségleteinek, sőt egészségének a rovására is, a beteg ember pedig utolsó vánkosát is odaadja, hogy visszanyerje elvesztett egészségét. Erre az általános emberi vonásra alapítani azt az állításomat, hogy fővárosunk fürdői és ezek között mindjárt a Széchenyi gyógyfürdő lesz az az egyik vonzó erő, ami a művelt nyugat útra kelő lakóit városunkba fogja irányítani. Vonzerő lesz ez, mert benne az idegen megtalálja mindazt a kényelmet, amit európai értelemben véve a külföldinek, főként a beteg embernek nyújtani kell és mert alig van Európában olyan fürdőhely, amely – mint a mienk – egyúttal a nagyvárosi élet előnyeit is tudná nyújtani.”
139 férfi és 59 női öltöző a gőzfürdőben
A nyitás előtti pénteken, annak rendje és módja szerint sajtóbejárást is tartottak, bemutatva a korabeli média képviselőinek az új medencéket, az épületet, a szolgáltatásokat. A sajtó munkatársai mellett természetesen ott volt Dvorzsák, mint építész és a fővárosi közgyűlés gyógyfürdő-bizottságának tagjai is, köztük Dr. Márkus Jenővel. Az Est beszámolójából megtudhatjuk, hogy az építés költsége 3 835 000 koronát tett ki és hogy a fürdő a nyitás idején öt részre oszlott: gőzfürdőre külön férfiaknak és külön nőknek, népfürdőre ugyanígy, nemenként elkülönítve, illetve magánfürdőkre. Beszédesek az arányok: míg a férfi gőzfürdőhöz 139 öltöző tartozott, addig a nőihez csak 59, a népfürdőben viszont egyaránt 88-88 ruhaszekrény várta a hölgyeket és az urakat. Az épület türkös szerkezete is az elkülönítésének köszönhető, ugyanazok a medencék a férfi és a női szárnyban is megtalálhatók. Az újságíró kiemelte a kupolacsarnok finom üvegmozaikját, freskóit: Helios napisten és a 12 hónap allegóriáját és az ablakközökben látható görög, római, egyiptomi és keleti fürdőjeleneteket, a kentauros bronz szökőkutat és az épületszerte látható seregnyi egyéb szobrot és képet, amely a kor számos festő- és szobrászművészének munkát adott.
„A hatalmas alkotást, mely dísze lesz Budapestnek, elragadtatással nézték a bizottság és a sajtó tagjai, a kik azután barátságos lakomára gyűltek össze a Fővárosi Pavillonban.”
A gyönyörű, néhol klasszicizáló, de zömében neoreneszánsz épület és a nemzetközi szintű szolgáltatások már az első évben 200 ezer vendéget vonzottak a 6000 m2-nél is nagyobb területre. Az első világháború utáni első nyugodtabb évben a látogatók száma már a kilencszázezret súrolta, így hamarosan felmerült a bővítés és a kültéri fürdőzés igénye. A fővárosi közgyűlés 1924-ben döntött a bővítésről, két évvel később tervpályázaton ki is választották ifjabb Francsek Imre „friss reneszánsz” stílusú terveit, melyek alapján rekordgyorsasággal, 1927-ben adták át a kültéri medencékkel és népfürdővel megnövelt új szárnyat. A bővüléssel egyenes arányban nőtt a vízigény is. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy az artézi-hőforrás vize már nem elegendő egy ekkora fürdő számára, ezért több vizsgálat elvégzése után 1936-ban megkezdték egy második kút fúrását.
Fúrlyuk az oroszlánháznál – artézi vízilovak
Szintén a Független Budapest számolt be arról 1934. március 21-én, hogy a főváros egy második ártézi kút fúrása mellett döntött, méghozzá takarékossági okokból, hiszen olyan meleg vízre számítottak, ami épületek fűtésére is alkalmas. A fürdő zavartalan üzeméhez amúgy is szükség volt már egy második forrásra, mert a létesítményt addig kiszolgáló egyetlen kút vize már nem nyújtott elég biztosítékot. A forrás elapadása, vagy eldugulása a fürdő azonnali bezárását vonhatta volna maga után. A geológus szakértők nagyjából egy évnyi fúrással 1000 méteres mélységben 73 fokos hőforrásra számítottak és a fúrást az Állatkert oroszlánházától javasolták indítani. Ez azonban az oroszlánok lakhelyének lebontásával járt volna, amiről a főváros hallani sem akart. Ezért végül a régi ártézi fürdő mögötti területen bocsátották a föld alá a fúróeszközöket. Az 1936-ban megkezdett munka a tervezett egy év helyett kettőig tartott, de végül sikerre vezetett. Pávai-Vajna Ferenc, a kor nagy hévízkutatója vezetésével a fúrlyukból végül 80 évvel ezelőtt, 1938. márciusában 1246 méter mélységből Európa legmelegebb hőforrásaként 77 fokos víz tört fel. Ezt a kutat Szent István forrásnak nevezték el. Napjainkban már csak ez táplálja a Széchenyi-fürdőt és ez a gyógyvíz vásárolható meg a városligeti Szent István Ivócsarnokban is. Az első kút vize azonban még mindig hasznosul, épületeket fűtenek vele. Mindkét forrás termálvíz, mivel vízhőmérsékletük 30 foknál magasabb. Vizük a Föld mélyebb rétegeiből származó mélykarsztvíz, amely a közönséges csapvíznél koncentráltabban tartalmazza az ásványi anyagokat, alkotórészei gyógyászatilag aktívak. Érdekesség, hogy az állatkert vízilovai is bizonyára ezért örvendenek olyan jó egészségnek, mert belső medencéjüket a Széchenyiből érkező gyógyvízzel töltik fel.
A kötény lehullott
A II. világháború a Széchenyi fürdőt sem kímélte, több helyen súlyosan megrongálódott. Ennek ellenére a háború után szinte rögtön megnyitott. Folytak a helyreállítási munkálatok, miközben a szeparációnak egy új fajtáját vezették be: a férfiak és nők elkülönítése helyett ekkoriban a szovjet katonákat választották el a lakosságtól. A katonák a jobboldali kádosztályt, Budapest népe pedig a baloldalit vehette igénybe. Az elkülönítés utolsó végvára a „kötényes termál” 2013-ban veszett el. Természetesen itt már nem a szovjet kiskatonákról volt szó, hanem ismét hölgyekről és urakról, akik eddig a pontig csak kötény viselése mellett vehették igénybe a csak nőknek, illetve csak férfiaknak szóló termálmedencéket. A kötény lehullott, ez a rész is koedukálttá vált és 4 éve fürdőruhában vehető csak igénybe.
A szocializmus évtizedei alatt a fürdő állapota lassan romlott, noha időről időre sor került állagmegóvási munkálatokra. Ötven évvel ezelőtt, 1968-ban még a téliesítést is megoldották, az UVATERV által elkészített tervlapok alapján kialakították a strandmedencék fedett megközelítését, korszerűnek számító temperált öltözőket, téli tartózkodót hoztak létre. A teljes felújítás a rendszerváltás után következett el, 1997-ben. Először a Francsek által épített oldal rekonstrukciója történt meg, melynek során a falak visszakapták eredeti szépségüket és a vízi berendezések is felzárkóztak az Európai elvárásokhoz. 2003-tól a Cziegler által tervezett részek homlokzati, gépészeti és elektromos felújítására is sor került. 2005-2006-ban pedig a kupolacsarnok nyerte vissza régi fényét. Rekonstruáltak minden festményt, szobrot, kőfaragványt és mozaikot, így a fürdő ismét eredeti állapotában pompázhat. Az elmúlt 10 évben is történtek felújítások, minden évben megújul valami, medencék, napozók, szekrények kelnek új életre, ami a nagyforgalmú fürdőkben tapasztalható elhasználódás miatt folyamatos feladatot ad a fenntartóknak és az üzemeltetőknek. Az első kapunyitás óta történt fejlesztéseknek köszönhetően mára a Széchenyi Európa legnagyobb fürdőkomplexumai 21 medencével, tengernyi gyógy- és élményelemmel.
Fotó: Kis Ádám/ Lechner Tudásközpont, Fortepan, Wikipédia
Régi idők vizein sorozatunk korábbi cikkei:
Régi idők vizein I. - Római szentélyek és élményfürdő
Régi idők vizein II. - Az Aranypart aranykora
Régi idők vizein III. - Strand és uszoda Vác központjában
Régi idők vizein IV. - Klónok arca - Az alsóörsi Nyárfás ABC
Régi idők vizein V. - Ponyvaépítészet
Régi idők vizein VI. - Árokfürdéstől az élménymedencéig
